Lemminkäinen  magyarosan Lemminkejnen

Főoldal/Hírek, érdekességek/Lemminkäinen  magyarosan Lemminkejnen

Lemminkäinen  magyarosan Lemminkejnen

The-Forging-of-the-Sampo

Amikor megláttam a videót, rögtön eszembe jutott a Szampó. 1959-ben egy szovjet-finn film készült belőle. A Szampó, vagy finnesen Sammas a finn mitológiában az erő és gazdagság mágikus tárgya. Az átok „kövének” is nevezik.

Valamikor nagyon régen láttam a filmet, csak egy halvány nyomat maradt meg bennem. Egy érzés, ami akkor tért vissza, amikor a Gyűrűk urát olvastam Göncz Árpád fordításában.

A Szampó története a Kalevala alapján íródott. A filmet megtaláltam a Youtube-on, eredeti nyelven, angol felirattal több részletben van fenn. Fentebb e film első részét láthatjátok.

Nem volt csoda hogy megfogott ifjúként Szampó története. Tokient többek között ez a mű ihlette a Gyűrűk ura megírásában. A szereplők a filmben akár a GYU-ból is kiléphetnének.

És most térjünk rá arra, hogy YT-ra felkerült Nina Holopainen csatornáján egy kis ízelítő a Kalevalából, Lemminkejnen történeteiből, prózába ültetve kicsi részletekkel az angol Kalevala fordításból.

(A szampó kovácsolása, festette: Akseli Gallen-Kallela – jelenet a Kalevalából)

A Csodák Tárházában Gyuri ír is ír pár szót a hős és léha Lemminkejnenről. Ott elolvashatjátok.

A videón felbuzdulva kikerestem pár részletet a Kalevalából, melyet a videóban is elmesélnek:

Külliről ollóztam, valamint azt a részt, ami tavi jelenetet taglalja “kicsit” részletesebben, amikor Lemminkejnent megöli a vízi kígyó és anyja hőstettét, amikor feltámasztja fiát.

Ha valakit többet szeretne olvasni, akkor a MEK-en fenn van egy válogatás Otto Kuusinen-től. Fordította Vikár Béla. A válogatás nem azt jelenti, hogy rövid, csak, hogy nem olyan hosszú, mint az eredeti.

„Külli szárbeli leányka,
Szári lányka, Szár virága,
Nevelődött neves házban,
Fejledezett nagy pompában.
Ülve atyja szállásain,
Felső padka hajlásain.

Szépen felnő, elhíresül,
Kérők jönnek nagy messzirül,
A leány híres lakába,
Világ szépe udvarába.

Fiának a Nap megkérte,
Biz ő nem megy Napföldjére,
Hogy a nappal sütve járjon
Munkájára minden nyáron.

Fiának a Hold is kérte,
Biz ő nem megy Holdföldjére,
Hogy a holddal fényeskedjen,
Ég tájékin ténferegjen.

Fiának a Csillag kérte,
Biz ő nem megy Csillagrétre,
Hogy éjente pislákoljon
Télidőtt az égi bolton.

Az a léha Lemminkejnen,
A szépséges Messzikedvű,
Megfogadta: maga mégyen,
És megkéri Szár virágát,
Ezt a ritka szép menyasszonyt,
A világszép fürtös fejűt.

Édesanyja tiltja tőle,
Óvja-inti agg szülője:
“Ne igyekezz, én fiacskám
Különbekhez tenmagadnál,
Nem fogadnak téged abba,
Híres-neves szári hadba!”

Szól a léha Lemminkejnen,
A szép Messzikedvű mondja:
“Házam, hogyha nem jelesebb,
Hadam nem tekintetesebb,
Majd termetem választ nekem,
Hódit a minéműségem.”

Egyre tiltja édesanyja
Messzikedvűt a ménestül
Híres-neves szári hadba,
Nemes-nemzetes csapatba:
“Ott a lányok kigúnyolnak,
Menyecskék is megcsúfolnak.”

***

Így a léha Lemminkejnen
Észak udvarába érve,
Udvarról szobába térve,
Oda megjöttivel mondja:
“Hísz szarvasát, ím, megűztem
Hísz földjei véghatárán,
Add, öreg, hát a leánykád,
Menyasszonyul ifjú szűzem.”

Louhi, Észak úrasszonya
Szóra szót, ím, ígyen ejte:
“Akkor szánom néked lányom,
Ifjan, mint menyasszonyodat,
Hattyút a vízen ha elejted,
A folyón a gyöngymadarat,
Tuoni vizén, a feketén,
Szent folyónak örvényletén.”

Ott a léha Lemminkejnen,
A szépséges Messzikedvű,
Hattyúszóra, el-kiméne,
Hosszú nyakú nézésére
Tuoni vizén, a feketén,
Manalának mély fenekén.

Ellépdegél nagy virgoncan,
Szép könnyedén, íme russzan,
Tuoni vize környékéhez,
Szent folyónak örvényéhez,
Nemes kézíj volt a vállán,
Teli tegez nyíl a hátán.

Nedves sipkás, ama csordás,
Vaksi véne Pohjolának,
Vár vizénél Tuonelának,
Szent folyónak örvényinél
Nézelődve, forgolódva
Lesi Lemminkejnen jöttét.

Hát bizony csak némely napon
Látja léha Lemminkejnent
Kelőben, közelgetőben
Tuoni vize környékihez,
Dühös zúgó mellékihez,
Szent folyónak örvényihez.

Vesz a vízből vízi kígyót,
Bogos bürköt a habokbul,
Veti embere szívéig,
Lemminkejnen máján végig,
Balfelől a hónaljába,
Jobb vállán keresztül-által.
Már a léha Lemminkejnen
Érzi ám sebét sajogni,
Szóval mondja, fölfeleli:

“Ó, anyácskám, én viselőm,
Bajjal, búval fölnevelőm!
Tudnád csak te, éreznéd csak,
Holvoltát szegény fiadnak,
Mily rohanvást jönnél menten,
Segédül sietnél sebten,
Fiadat szegényt kiváltó
Ím, ez útról a haláltól,
Ilyen ifjan elhunyástól,
Vérmesen alábukástól.”

Ott a vaksi pohjolai
Nedves sipkás, ama csordás,
Löki a léha Lemminkejnent,
A Kalevfit veszíti
Tuoni fekete vizébe,
Leggonoszabb örvényébe;
Megy a léha Lemminkejnen,
Megy a zúgóban zörögve,
Víznek sodrában csörögve,
Tuoni háza tájékára.

Fia Tuoninak, a véres,
Karddal sújtva emberére,
Szablyával rá egyet mére,
Ahogy villan s vág a szablya,
Ötfelé az embert szabja,
Lemminkejnent nyolc darabra,
Alvilág vizébe dobja,
Manalai mély folyóba:
“Ott heveréssz mindétiglen,
Íjaddal, nyiladdal egyben,
Lőj a vízen hattyút már most,
Part lejtőjén vízi szárnyast!”

***

Léha Lemminkejnen anyja
Odahaza mind ezt hajtja:
“Hol lehet az a Lemminkejnen,
Merre tűnt Kaukóm egyem,
Hogy hírül se hallik jötte
Útjairól messzi földre?”

Nem tudja szegény szülője,
Ó, nyomorult viselője,
Húsa mely felé mozoghat,
Önnön vére hol foroghat,
Bolyong tűleveles halmon,
Hangafüves földön vajon,
Avagy jár tán tenger hátán,
Tarajos habok tetején,
Vagy vészes viadalomban,
Rettentő riadalomban,
Lába szárát vérbe mossa,
Térdig érőbe, pirosba.

Küllikki, kevély menyecske
Nézelődik, forgolódik
Léha Lempifi lakában,
Messzikedvű udvarában,
Nézi a fésűt minden este,
Kis keféjit reggelente,
Hát bizony csak némely napon,
Már a fésű vért virágzik,
A kefe pirosat játszik.

Küllikki, kevély menyecske,
Szóval mondja, fölfeleli:
“Oda van az én kis férjem,
Veszendőben Kaukó szépem,
Fésűje, ím, vért virágzik,
Keféje pirosat játszik!”

Akkor Lemminkejnen anyja
Maga nézi már a fésűt,
Maga így fakad el sírva:
“Ó, jaj én szegény fejemnek,
Én ínséges életemnek,
Oda ám árva fiacskám,
Ért, íme, gonosz napokat,
Romlást én remek szülöttem,
Vészt a léha Lemminkejnen.”

Fölfogja ruhája szélit,
Kézzel köntöse szegélyit,
Megyen futva messzi útra,
Mindig futva, messzebb jutva,
Mentin a dombok megdöndülnek,
Síkok kelnek, ormok dűlnek,
Fölső földek lelapulnak,
Alsó földek domborulnak.

Elér Észak udvaráig,
Fiát tudakolja váltig:
“Ó, te Észak úrasszonya,
Hová tetted Lemminkejnent,
Mint ölted el magzatomat?”

Louhi, Észak úrasszonya,
Válaszul, ím, ezt felelte:
“Nem tudom, fiad mi lelte,
Merre jár és hol lőn veszte;
Szánba ültetém, lovasba,
Tüzes mén után a kasba,
Tán valami lékbe rogyott,
Tengeren a jégbe fagyott,
Vagy toportyánféreg torkán,
Szörnyű medve száján ment le.”

Mondja Lemminkejnen anyja:
“Így beszél az, aki füllent!
Fiamat farkas föl nem falja,
Medve nem győz Lemminkejnent,
Farkasokat megbír ujja,
Keze a mackót földre sújtja;
Hogyha meg nem mondod menten,
Hova tetted Lemminkejnent,
Rontom-bontom új csűrajtód,
Sarkából kivetem szampód.”

Mondja Észak úrasszonya:
“Én az embert jóllakattam,
Italt emberemnek adtam,
Ültettem ladik farába,
Küldtem zúgón őt leszállni,
El sem is tudom találni,
Hova tűnt a szegény árva,
Zúgóba-e, hullámzóba,
Vagy folyóba, csillámlóba.”

Mondja Lemminkejnen anyja:
“Így beszél az, aki füllent!
Csak való igazat szólj hát,
Hazugságidnak utolját,
Hova tetted Lemminkejnent,
Veszejtetted a Kalevfit,
Avagy eljön szörnyű véged,
Halálod utolér téged.”

Mondja Észak úrasszonya:
“Immár a valót kimondom:
Küldtem őtet szarvasűzni,
Rendeltem a rént legyőzni,
Hívtam hattyút hajtania,
Szent madarat megfognia;
Mostan el sem gondolhatom,
Milyen romlás érte vajon,
Mely akadály áll előtte.”

Keresi a bolygót anyja,
Elveszettjét siratozza,
Fut, mint farkas hegy-völgyeken,
Jár, mint mackó rengetegen,
Vizeken, mint vidra átkel,
Halmokon, mint hangya jár-kel,
Mint darázs szigetek szélin,
Mint a nyúl tavak szegélyin,
Félrelódít nagy köveket,
Visszafordít fatöveket
Rőzsét eltol útmellékre,
Tuskókat bürüvé lép le.

Csak keresi a bolyongót,
Csak keresi, nem találja;
Fiát kérdi minden fától,
Elveszettjét sírdogálja;
Szól a fa, fenyő sóhajtoz,
Bölcsen a tölgy fölfeleli:
“Van magammal gondom bőven,
Még fiaddal is vesződjem?
Fogtak úgyis bajra sokra,
Szántak oly nehéz napokra,
Ölfának, hogy összetörjek,
Hasábnak szeletelődjek,
Csűrfának csenevészüljek,
Irtásfának földre dűljek.”

Csak keresi a bolyongót,
Csak keresi, nem találja;
Utacska elejbe álla,
Lehajol az utacskára:
“Ó, utacska, istenadta,
Nem láttad-e magzatomat,
Én aranyos almácskámat,
Ezüstből való botomat?”

Bölcsen az út fölfeleli:
Ő szavát, ím, így emeli:
“Van magammal gondom bőven,
Még fiaddal is vesződjem,
Fogtak úgyis bajra sokra,
Szántak oly nehéz napokra,
Minden kutya rajtam futkos,
Minden lovas rajtam rugdos,
Kemény patkó rajtam dobog,
Sarkaival rajtam robog!”

Csak keresi a bolyongót,
Csak keresi, s nem találja;
Holdacska elejbe álla,
Lehajol a holdacskára;
“Szép holdacska, istenadta,
Nem láttad-e magzatomat,
Én aranyos almácskámat,
Ezüstből való botomat?”

Az a hold, az istenadta
Ő szavát, ím, bölcsen szabja:
“Van magamért gondom bőven,
Még fiaddal is vesződjem?
Fogtak úgyis bajra sokra,
Szántak oly nehéz napokra,
Járni éjente magamban,
Sütkérezni, hogyha fagy van,
Telet végigvirrasztani,
Nyár idejét mulasztani.”

Csak keresi a bolyongót,
Csak keresi, nem találja,
Napocska elejbe álla,
Lehajol a napocskára,
“Ó, napocska, istenadta,
Nem láttad-e magzatomat,
Én aranyos almácskámat,
Ezüstből való botomat?”

Tud valamit ám az égi,
A napocska, íme, véli:
“Te szegény, a szíved gyöngyét
Elvesztették, beleölték
Tuoni-tóba, feketébe,
Manala örök vizébe,
Ment a zúgóba zörögve,
Folyó sodrában csörögve,
Oda Tuoni térségire,
Manalának mélységire.”

Akkor Lemminkejnen anyja
Maga sírásra fakadva,
Megy kovácsnak műhelyébe:
“Ó, vasverő Ilmarinen,
Minap verted, tegnap verted,
Verd ma is még egy kicsinyég:
Rézgerebent alkoss legitt,
Vasfogasba foglald nyelit,
Szabd fogait száz ölesre,
Nyelit nyújtasd ötszörösre!”

A vasverő Ilmarinen
Főkovács örökétiglen
Rézgereblyét alkot legitt,
Vasfogasba fogja nyelit,
Fogait szabja százölesre,
Nyelit nyújtja ötszörösre.

Maga Lemminkejnen anyja
Ím, a vasgereblyét fogja,
Repül Tuoni vizeiglen,
Gereblyéli ő szülöttjét
Habbal zajló zuhogóban,
A fürgén futó folyóban,
Gereblyéli, nem találja.

Akkor elvonul alábbra,
Megy a tengerbe magába,
Kapcakötésig a lébe,
Övedzőig víz ölébe.

Gereblyéli ő szülöttjét
Tuoni vizén véges-végig,
Ár ellen is huzigálja,
Húzza egyszer, húzza ismét,
Megleli fiának üngét,
Üngét önnön fájdalmára
Húzza újfönn másodszerre,
Kapcát lel, kalapot erre,
Kapcát búra, búbánatra,
Kalapot keserves jajra.

Lépdel annál is lejjebbre,
Manalai mély helyekre,
Vonja egyszer víz mentiben,
Másodízben át a vizen,
Harmadszor haránt a vizen,
Hát bizony csak harmadjára
Gabonára, egy nyalábra
Vasgereblye rátalála.

Nem volt biz az gabnanyaláb,
Léha Lemminkejnen inkább,
Maga a szép Messzikedvű,
Csakhogy volt egy kis hibája,
Fél a keze, fél a feje,
Sok másféle porcikája,
Hozzá lelke nincs nekie.

Anyja erre fontolgatja:
Maga sírva mondogatja:
“Lesz-e vajon ebből ember,
Éled-e új hős még ez egyszer!”

Inkább még egy ízben vonja
Rézveretű gerebenjét
Alvilági vizen végig,
Vizen végig, át is rajta,
Lel az egyik vállcsontjára,
Lel kezire, lel fejire,
Lel lapockája felire,
Mindenféle porcikára;
Fiat ő belőlük épít,
Léha Lemminkejnent készít.

Húst a húshoz helyhezteti,
Csontot csonthoz illegeti,
Ínt az ínhoz, vért a vérhez,
Ért az értörés helyéhez.
Az ereket elkötözi,
Erek végit űzi-fűzi,
Ráolvas az érszalagra,
Fakad, íme, ily szavakra:

“Erek anyja, ékes asszony,
Te szépséges, aki ékes
Faguzsallyal fonsz ereket
Amaz orsóval, a rézzel,
A vasból való kerékkel,
Jövel hozzám én nagy jómra,
Hajolj hozzám hívó szómra,
Érgomolyag te öledben,
Hártyagöngyöleg kezedben
Az ereket elkötözni,
Erek végit űzni-fűzni
Tátongó törések között,
Repedező rések között!”

“Ennyi hogyha nem lesz elég,
Ott az ég fölött a szűz még
Csónakján a rézből valón,
A piros fenekű hajón;
Jövel, ó, szűz túl az égről,
Kisasszony a mennyközépről,
Indítsd érrel dús ladikod,
Hajtsd az ínnal dúsgazdagot,
Evezz által csontréseken,
Által ínrepedéseken!”

“Az ereket helyrehozzad,
őket a régi rendbe osszad,
Nagy ereket szájjal szembe,
Főereket átellenbe,
Finom ért a finom érre,
Kis eret kis ér fejére!”

“Azzal fogd parányi tűdet,
Tű fokán selyemfonalat,
Tűzd meg a parányi tűvel,
Varrogassad a cintűvel,
Erek végit űzzed-fűzzed,
Selyemszálakkal kötözzed!”

Avval Lemminkejnen anyja
Szerzi a férfit, hősét szabja
Régi élte formájára,
Ő korábbi képmására.
Olvasott, ím, az erekre,
Erek végit elkötözte,
Ám az embert szóra mégse,
Fiát nem bírja beszédre.

Akkor ő szavát emeli,
Maga mondja, fölfeleli:
“Hol veszek mostan írt javasnak,
Színmézet már hogy hozassak,
Megkennem a holtra váltat,
Gyógyítnom a rosszul jártat,
Emberem, hogy nyissa száját,
Megeressze mondókáját?”

“Kis méhecske, szép madárka,
Ligetek virágkirálya,
Nosza indulj mézkeresni,
Fűszerszámízet szerezni
Ama nyájas erdőtájról,
Ügyelő Tapiolából,
Számtalan virág híméből,
Számtalan füvek hegyéről,
Kór tagra kenőcsnek, jónak,
Sebhelyekre gyógyítónak!”

Kis méhecske, gyors madárka,
Tovaszáll, röpíti szárnya
Ama nyájas Erdővárba,
Ügyelő Tapiolába,
Rét virágit sorra szedi,
Mézet a nyelvin főzögeti
Hat virágnak tetejéből,
Száz füvecskének hegyéről;
Akkor zümmög elpályázva,
Útra kel, ím, karikázva,
Szárnya végig fűszerszámíz,
Tolla meg merő egy színméz.

Maga Lemminkejnen anyja
Legitt a kenőcsöt fogja,
Megkeni a holtraváltat,
Gyógyítván a pórul jártat,
Segedelem abban sem volt,
Szóra mégsem jött a megholt.

Akkor ő szavát emeli,
Mondókáját mondja ismét:
“Kis méhecske, menny madara,
Menj amoda harmadszorra
Föl a fölső ég ölébe,
Kilencedik ég fölébe,
Ott van ám csak fűszerszámíz,
Ott van bőséggel a színméz,
Kit hajdan betegre kentek
Rosszak rontásai ellen;
Mártsd fűszerszámízbe szárnyad,
Tollad merő mézbe mártsad,
Hozz szárnyadon balzsamízet,
Mentéden is hordjál mézet
Kenőcsül a kór helyekre,
Öntésül, ím, ily sebekre!”

Méhecske a földrül mozdul,
Mézes szárnyú a hoporcsrul,
El is szárnyal szél módjára,
Tovaszeli kicsi szárnya,
Száll a hold határi mentén,
A nap párkányin ügetvén,
Göncöl-csillag válla között,
Hetevénynek háta mögött,
Száll az egek pincéibe,
Pincék bűvös legmélyire;
Ott készülnek kanta írok
Kotyvasztódnak kenőzsírok
Ezüstfazekakban ottan,
Főlnek aranykatlanokban.

Kis méhecske, menny madara,
Fűszerízre most akada,
Mézre, mennyit épp akara;
Nem sok idő telik belé,
Hát, ím, surrog visszafelé,
Lelkendezve jő biz a méh,
Ölében vagy száz szelence,
Ezer más egyéb bödönke,
Méz van ebben, víz abban
Legjobbfajta ír amabban.

Legott Lemminkejnen anyja
Keni hát a holtra váltat,
Gyógyítja a rosszul jártat,
Keni csontközökön végig,
Ízeinek minden résit,
Alul kente, felül kente,
Középütt is kapta rendre.

Akkor ő szavát emeli,
Maga mondja, fölfeleli:
“Kelj föl immár fekvésedből,
Alvásodból emelkedj föl,
Menekülj e rossz helyekről,
Balszerencse ágya mellől.”

Fektéből az ember fölkél,
Alvásából, íme, eszmél,
Elő tudja már beszélni,
Megeredt a nyelve néki:
“Én silány soká nyugodtam,
Naplopó, nagyot aludtam,
Édes álmot álmodoztam,
Mélységeset szunnyadoztam.”

Mondja Lemminkejnen anyja,
Ő szavát, ím, ígyen szabja:
“Még tovább is szenderegnél,
Hosszasabban is hevernél
Gyászos fölnevelőd nélkül,
Szegény gondviselőd nélkül.”

Akkor Lemminkejnen anyja
Szerelmesét pólyálgatja,
Ő korábbi képmására,
Előbbeni formájára,
Még egy szikrányival szebbre,
A korábbinál különbre;
Azután beszél fiával,
Minek volna még híjával?

Szólt a léha Lemminkejnen:
“Soknak is vagyok híjával,
Ott feküszik az én szívem,
Ott a vágyódásom híven
Észak fehérnépeinél,
Fürtös fejű szépeinél;
Penészes fülű banyája
Ő leányát nem bocsátja,
Míg a récét el nem ejtem,
A hattyút ki nem kerítem
Onnan Alvilág vizéből,
Szent folyónak örvényéből.”

Facebook Comments

By | 2017-06-19T11:06:52+00:00 február 29th, 2016|Hírek, érdekességek|1 hozzászólás

About the Author:

Tesztelem, a neved! :P

Egy hozzászólás

  1. Huhh…ez gyönyörű. Élvezet volt olvasni. Köszi. Sokat adtál vele. ?

Hagyj üzenetet